Jávorka Lajos plébános, a tiszakécskeiek ,,Lajos atyája” kilenc év szolgálat után búcsúzik településünktől. Az elmúlt majd egy évtizedben nagyon sokan megszerették őt városunkban, s nemcsak a vallásos, templomba járó emberek. A Kécskei Krónika újságírójaként, szerkesztőtársammal kívánunk neki olaszországi munkájához is jó egészséget és kitartást, s azt, hogy találja meg a boldogságot új feladatai során is.

Lajos Atyával beszélgettünk.

Minden tiszakécskei láthatta közösségépítő munkádat, ami jó példa lehet számunkra a jövőre nézve. Mesélnél erről a feladatodról?

Szívből örülök, mert úgy érzem, együtt szép közösség született sokakkal. A papi hivatásom lényegét ebben látom: igazi, őszinte kapcsolatot teremteni az emberek között. Örülök, hogy közben sikerült a templomot és a plébániát is felújítani. Jó az, hogy párhuzamosan, egymást erősítve zajlott a belső és külső építkezés. Előző szolgálati helyeimen új templomot és közösségi házat kellett építenünk. Nagyon örülök, hogy az önkormányzatnak, barátainknak, vállalkozóknak a jóvoltából nagyon szépen fel tudtuk újítani a templom és a plébánia belső tereit.

A közösségünkre visszatérve, igyekeztem ezen a területen is építeni, megpróbáltam minél több emberrel kapcsolatba kerülni, beszélgetni. Akikkel sikerült személyes, igényes kapcsolatot találni, azon fáradoztam, hogy őket összehozzam, hogy belőlük baráti közösség formálódjon. Először az Egyháztanács nyolc tagjából született egy Bibliakör. Ez volt az első kis közösségünk, többnyire kortársaim. Azután sorra indultak a többi kortárs-közösségek.

Nyugdíjas pedagógusok kerestek meg, hogy tanulni szeretnének, mert annak idején nem tudták a vallásukat gyakorolni, a hitünket jobban megismerni. Megható volt az elszánt tanulásvágyuk, legtöbben jól ismerik a Bibliát és Egyházunk mai tanítását. Ez a csoport talán a legöntevékenyebb, legtöbben felelős szolgálatokat vállaltak városunk és plébániánk életében is. A kulturális és közösségi rendezvényekbe bele adják szívüket, lelküket, tudásukat.

Sok jót mondhatok a fiatal házasok közösségéről, akik olyan családokból alakultak, akiknek kisgyermekét kereszteltem, vagy akikkel gyermekük első áldozására készültünk. Belőlük született az idősebb házas közösség, a fiatalabb pedig azokból, akik az elmúlt időszakban vettek részt komoly házassági felkészítőn. Természetesen nem volt feltétele az esküvőnek, hogy megígérjék, mindig vallásos életet éljenek majd. „Csak” arra tettek ígéretet, hogy a házasságot komolyan gondolják, azt felbonthatatlannak akarják, és gyermekeket akarnak vállalni. A fiatalok szívesen fogadták, hogy a fölkészülésbe bevontam tapasztaltabb családokat. Ezen beszélgetések során sok fiatal párban megszületett az a szándék, hogy ők is szeretnének gyónni, áldozni, szeretnének ehhez a közösséghez tartozni. Az évek múltával a gyerekek születése után ebből a közösségből jött létre a baba-mama klub. Itt is meg volt az igény, hogy a babák nevelésének feladatai mellett a hit alapkérdéseiről is beszélgessenek. Egy nagyon mély fórum lett ez is.

A felnőtt csoportok megszületése után, az utóbbi években már inkább az ifjúságért dolgoztam. Azt láttam, ami teljesen természetes is, hogy a gyerekeket elsősorban nem a hittan órák tananyaga, hanem inkább a közös cselekvés vonzza. Ilyen közös program volt pl. a hetvenkét óra kompromisszumok nélkül, melynek keretében elmentünk az Idősek Otthonába takarítani, idős nénikhez, bácsikhoz kertet rendezni, szemetet szedtünk. Ez utóbbi egyébként a legsikeresebb akciónk volt, minden évben 5-6 alkalommal szépítettük a Tisza-partot, a temetőket, tereket. Nagyon szerették a gyerekek, azt érezték, hogy így ők is tehetnek valamit a városért. Tapasztalták, hogy szebb lesz a Tisza-part környéke, jól esett nekik, hogy az emberik is észreveszik és megdicsérték őket. Polgármester úr is mondta nekik, hogy mióta szedik a szemetet, talán kevesebben is szemetelnek. Jó hatással voltak a pozitív visszajelzések a fiatalok tevékenységre, a közösségre.

Szolgálatunk nyomán őszinte, mély kapcsolatok születtek sokakkal, akik nem is tartoztak a közösségünkhöz. A jó, az érték mindig vonz és közösséget teremt a benne résztvevők között.

Az ágyban fekvő betegekből nem lehet egy látható közösséget formálni, mégis közösségünkhöz tartoznak azáltal, hogy gyakran imádkozunk együtt értük, és ők is miértünk. Hála Istennek, a közösségünk mozgékonyabb tagjai közül többen is rendszeresen látogatnak betegeket, vagy akiket lehet, ők hozzák el szentmisére. Mielőtt pap lettem volna, mentőápoló voltam, mentősként született a papi hivatásom. Talán ezért is áll hozzám közel a betegek és idősek sorsa.

Mi lesz azokkal az emberekkel, akik az általad létrehozott közösségekben meghatározóak és nagyon kötődnek hozzád? Ők hogyan fogadták távozásod hírét?

Amikor megkezdtem itteni szolgálatomat, az egyháztanács tagjai azzal köszöntöttek, hogy maradjak én is 52 évig, mint Gémes atya. Azt válaszoltam, tiszteletreméltó az ő hűsége, de ő 39 évesen került ide, én 55 évesen, és azt se gondolnám, hogy én is megélem a 92 évet. 75 év a papi nyugdíjas kor, és ha a Jóisten megengedi, hogy még húsz évet szolgáljak, célszerű azt megfelezni, talán tíz évet itt, tízet egy kisebb helyen szolgálni. Mondtam a munkatársaknak, hogy kb. tíz év múlva kérni fogom érsek atyát, hogy egy kisebb helyre küldjön, mert ahogy az ember öregszik, egyre kevesebb az ereje. A munkatársaim tudták, hogy elkerülök, igaz, nem tíz, hanem kilenc év után. Amikor kicsit megismertük egymást, előbb a szűk munkatársi körnek, később mindenkinek elmondtam, hogy a Fokoláre Mozgalom elkötelezett tagja vagyok. Ez a közösség, amely világméretekben igen sokat tesz az Egyház megújulásáért, a rászorulókért, a felekezetek és a vallások közötti párbeszédért, úgy tud működni, hogy többen egész életre, vagy legalábbis hosszabb időre odaszentelik magukat a mozgalom szolgálatára.

Mielőtt Bábel Balázs érsek úr Tiszakécskére helyezett, kértem, hogy amikor lehetőséget lát erre, engedjen el a mozgalom szolgálatára. Idén két magyar paptestvér befejezte 5, illetve 8 éves szolgálatát Olaszországban. Ők és a Fokoláre felelősei kérték, hogy legalább egy magyar pap kerüljön a helyükre. Ezt jeleztem Érsek atyának, aki azt válaszolta, hogy most meg tudja teljesíteni ezt a kérést. Ezt követően igyekeztem mindenkinek elmondani, hogy nem akaratom ellenére helyeztek el, hanem egy régóta folyamatban lévő kérésemre kaptam igenlő választ. Úgy gondolom, hogy hívő közösségünk és városunk vezetői, barátaim megértéssel fogadták ezt. Most más fajta szolgálatom kezdődik, ami nem lesz könnyebb, de bizonyos tapasztalattal és nyelvtudással rendelkezem ehhez. Azt kérem tiszakécskei barátaimtól, hogy engedjenek el jólélekkel, és fogadják jó szívvel az utódomat!

 Hogyan gondolsz majd vissza Tiszakécskére?

A Szentírás Jézust „Názáreti Jézus”-nak nevezi. Jézus nagyon szerette a városát, ahol felnőtt.  Nagyon megszerettem ezt a várost. Sehol nem éreztem ennyire otthon magam. Bárhová megyek is, beleadom a szívem-lelkem az ottani szolgálatomba. De itt volt először az az élményem, hogy minden porcikám ezé a városé, Tiszakécskéé. Ennyi bizalmat és segítséget talán sehol nem kaptam. Sose kértem, hogy atyának szólítsanak, csak testvér akartam lenni. Mindig meglep, hogy nem vallásos emberek is Lajos atyának szólítanak. Ez is a bizalom, az elfogadás apró jele. Úgy érzem, őszinte kapcsolatot találtam sokakkal, és intézményekkel is, az Önkormányzattal, az Iskolával, az Arany János Művelődési Központtal, az Idősek Otthonával és más intézménnyel is. Annyi kedvességet, segítőkészséget tapasztaltam, amit eddig talán sehol. Úgy érzem, hogy az emberek megtapasztalták, a városért, az itt élőkért dolgozom.

Az elmúlt kilenc év alatt, mialatt formálódtak a közösségek és barátságok köttettek, maga a város is sokat szépült. A Jóisten ajándéka, hogy olyan emberek vezetik ezt a várost, akiknek gondjuk van a település külső megjelenésére is, de az egyes emberek és családok gondjára is.

Pontosan hol szolgálsz majd és mi lesz a feladatod?

A Fokoláre Mozgalom Olaszországból indult, a központja Rómában található. És van egy nagy képzési központja a Firenze melletti Loppianóban mintegy nyolcszáz fiatal felnőtt számára. Őket egy körülbelül negyven fős team készíti fel arra, hogy elmenve távoli országokba nehéz helyzetben lévő közösségekben, iskolákban dolgozzanak, analfabétákkal, gyógyíthatatlan betegekkel és más nehéz helyzetű emberekkel foglalkozzanak, illetve a felekezetközi és vallásközi párbeszédet segítsék, ifjúsági és családos közösségeket vezessenek. Ennek a felelős csoportnak a munkájában fogok részt venni, főként fiatal papok és papnövendékek felkészítése lesz a feladatom.

A Fokoláre Mozgalom július első hétvégéjén Tiszakécskén is nagyszabású, több napos rendezvényt tartott. Hogyan került településünkre ez az esemény, s miről is szólt pontosan?

A fokoláre szó azt jelenti az olaszul, hogy tűzhely. Amint a magyar nyelvben, úgy az olaszban a „tűzhely „családi tűzhelyet, családot is jelent. A nevéhez méltóan a Fokoláre arra törekszik, hogy segítsen közösségeket létrehozni, közösségben élni – a család, az egyház és a társadalom szintjén is. A Fokolárénak vannak egy napos közösségépítő, közösség erősítő találkozói, nyáron pedig több napos lelki gyakorlatai, táborai. Ebben az évben hármat rendeztünk: Vépen és Miskolcon, a harmadiknak pedig a kecskeméti piaristák adtak volna otthont. Az ottani felújítási munkálatok miatt került Tiszakécskére a rendezvény. Nagy örömmel adott nekünk helyet a polgármester úr, a város, az Arany János Művelődési Központ, a Diákotthon és a szállásadók. A város vezetése segített abban, hogy az ide érkező sok gyermekes családok számára kifizethetőek legyenek a költségek, mégis jó minőségű szolgáltatásban részesülhessenek. Akik fogadtak minket, nagy szeretettel viszonyultak hozzánk. A háromszázhatvan résztvevőből több mint százhúszan gyerekek voltak, akik a Diákotthon és az iskola termeiben életkor szerint részesülhettek foglalkozásokban. A gyerekek a lelki gyakorlatok mellett sokat játszhattak, megfelelő szakemberek vigyáztak rájuk tábori hangulatban, amíg a szülők nyugodtan vehettek részt a programokon.

A lelkigyakorlat központi témája ez volt: ,,Hogyan gyógyítsuk a világ sebeit? Hogyan segítsünk a bajba jutottakon?” A megtartott előadások nem kioktatóak voltak, inkább mindenki hozzátehette a maga tapasztalatát. Működő modelleket adtunk át egymásnak. Családok is vallottak problémáikról, hogy dolgoztak fel kríziseket, hogyan újultak meg kapcsolataik. Volt közös éneklés, tánc, és mélyre menő, nagy beszélgetések. Örülök, hogy a kécskei barátaim közül többen elkezdtek érdeklődni a Fokoláre Mozgalom iránt e napok hatására, mert itt azt a fajta nyitott egyháziasságot tapasztalták meg, amely kész a párbeszédre a nem vallásos emberekkel is.

Tiszakécskének nagy vonzereje van a település szépsége és az emberek kedvessége miatt is. Vasárnapról-vasárnapra húsz-harminc, néha még több vendég érkezik a szentmisére az ország különböző városaiból, határon túli magyar területekről, és más országokból is. Igyekszünk őket megszólítani, s ezek az emberek visszatérnek ide, mert Tiszakécskén jól érzik magukat, kedvességgel, szeretettel találkoznak. Most a Fokoláre Mozgalom rendezvényén ugyanez volt a benyomásom. Mindenki, aki a zárónapon elmondta a véleményét, kiemelte a városunkról, az itt élőkről szerzett jó benyomását. Tényleg érzékelhető volt az összhang városunk és az egyházi rendezvény között.

Milyen gondolatokkal, végszóval búcsúznál ezen interjú olvasóitól?

Nagyon szépen köszönöm Tiszakécske népének, hogy befogadott. Otthonra találtam Közöttetek. Most más szolgálatom kezdődik, ahová örömmel indulok. Szeretettel várlak Benneteket Loppianóban! Gondoljunk szeretettel egymásra, imádkozzunk egymásért! Két dolgot kérek különösen: Egyrészt folytassuk a testvériségnek ezt a közösen fölfedezet útját.  Másrészt fogadjátok nagy szeretettel és nyitottsággal Bobek Tamás atyát, aki átveszi tőlem a stafétát! Hálásan köszönöm!

szöveg: Sánta László(sel), fotók: Csikós János